Orosz Dávid

Éji melódia

Barangolok búban borzongva.
Az éj sötétsége,
Takarja csoszogó léptem suta mozdulatait.
Végtelenül váltam végtelenné,
és idegenként váltam idegenné,
mikor halk melódiát súgtak
az éjszakai ablakpárkányok,
mikor az éji kóbor macskák
átosontak az elcsöndesedett körúton.
Csönd volt és virágillat,
mégis minden remegett,
a hideg szél érintésétől.
A fogam össze-összekoccant,
mikor egy-egy kapualj sötétjéből
valaki felhorkant,
mintha haldoklana.
Aludt minden.
Elcsöndesedett a villamos, a busz,
a túlhajszolt autók motorjai
gőzölögtek a hidegben.
Aludt minden,
csupán néhány nesz osont át a sötétben.
Az aszfalton a repedésekből pára tört fel,
mintha ki akarna törni valami titok.
Titok, mely őrzi sok ezer és ezer lépés
minden mozdulatát.
Csak halk koppanások,
és reccsenések jelezték a végső csönd
közeledését.
Néhány elülni kész fehér galamb hullatta
könnyed pehely tollait
a fel-feltörő párába,
és mint baljós éji madár zokogott egyre.
Mikor közelebb mentem egy repedéshez
bűz fogadott, nem virágillat.
Húgyszag csapott meg.
A nyugalomnak hitt éjszaka
borzalommá változott,
éreztem mindennek a végét.
Minden távolodott,
Nem siettek rohantak mellettem a fák.
Háztetőkön a Hold fütyült melódiát.
Arcok jöttek, arcok mentek,
villamos zörgött,
busz pöfögött,
zörögtek az autók motorjai,
gőzölgött a bűz az utcákon.
Minden távolodott,
már nem csak a nesz,
hanem testek vonultak át a körúton.
De én csak,
barangoltam, búban, borzongva.
Az éj sötétsége takarta csoszogó léptem
suta mozdulatait.
Végtelenné váltam és idegenné
ebben az ébredő hajnalban.
Megálltam egy pad mellett,
majd leültem és ráfeküdtem,
paplanom volt a tűnő éjszaka,
párnám az eltűnő Hold fénye,
egyet dobbant még szívem,
és véget ért az éji melódia.